-
Nas: Nasty (2011)
Hallottam már korábban is, tetszett is, de amikor tegnap kidobta az internet, akkor ez lett most a kedvenc számom!
-
Oké, volt holland, északír, finn, ausztrál, mindenféle latinok, afrikaiak persze hogy, kettő darab néger zsidó, afrikai-izraeli-amerikai, a Das Racistben meg már fene se követi, hogy pontosan milyen csávók vannak. De nem azt magyaráztad még nemrég, hogy az év legjobb száma az annak a furcsanevűnek a remixe?
De azt magyaráztam és máig fenntartom.
Nguzunguzu: Timesup (Kingdom remix)
Kurva anyád, Dr. Bácskai János, az én képviselőm!
-
Psychic Paramount: Intro/SP
Na de gitárzene nem lesz? Na jó, lesz egy. Ez azon lemezek közé tartozik, amiket úgy vettem meg, hogy nem is hallottam előtte; amikor meghozta a posta, meghallgattam kétszer, jó volt, jó volt, aztán éltem tovább az életemet. Nemrég viszont újra elővettem, és hát ez egy csuda! Ráadásul így kell kezdődnie egy rocklemeznek, hahó. Itt szeretném továbbá elárulni, hogy a Quarton megjelent idei kritikák közül én legjobban azt szerettem, amit erről írt Lang Ádám.
-
Tamikrest: Dihad Tedoun ItranÉn pedig ezzel a nagyon szép, nagyrészt afrikai, de azért a gitár és brácsa által kicsit amerikai, mindenekelőtt pedig nagyon szép számmal kívánok mindenkinek.
-
c
Bigote: Cumbia negra
Igazából nehezen tudom megkülönböztetni egymástól ennek a srácnak a számait, úgyhogy még az is lehet, hogy nem ez a kedvencem, de ez ugye mindegy is. A lényeg az, hogy sehol máshol nem tapasztaltam a zenei fantázia ilyen tömény és gazdaságos felbuzgását, mint ezt a válogatást hallgatva. Ezen azt értem, hogy ha már megvan a - ha nem is sablon, de - stílus, el graveton, akkor elég két-három ötlet és máris kész egy szuper szám; olyan, amiből tucatnyit is simán meg lehet hallgatni egyben, pedig alig lehet megkülönböztetni őket.
Na, a latin kvóta is kitöltve, ma már nem lesz több zene az unheimlich mikroblogon.
-
The Cyclist: CAN
Az év leggyönyörűbben szanaszéjjel baszott hangzását nem ám holmi gitározós izén hallottam, hanem ezen az állítólag 20 fontért túrt szintin készült, kazettán és ingyenletöltésen megjelent szintipop / techno / ambient / house (mint ez) ep-n. A Quart többszörösen díjnyertes legtenyérbemászóbb kommentelője szerint ez a húszfontos sztori kamu, de szerintem az a lényeg, hogy jó legyen a sztori. Ráadásul észak-ír a fickó, ezzel az észak-ír kvótámat is teljesítettem.
-
2562: This Is Hardcore
Az egész lemez csodálatos, még ha a kollégák le is szavazták a listáról; ebben a számban olyan erős a dob, hogy egészen meghatódtam tőle most, hogy háromszor egymás után meghallgattam.
-
Emika: Double Edge
Az a dob, ami mintha csak nehezen férne ki egy lyukon, de némi küzdés után csak sikerül neki! Meg a többi! Asszem ez az év második legjobb száma.
-
Serengeti: California
Már csak azért is, mert személyes véleményem szerint az egyik legjobb cikk, amit idén írtam (!), Serengetiről szólt. Meg a csengettyű miatt. A csettintések miatt. Meg mert ez volt az egyetlen nem magyar szám, aminek egyáltalán érdekelt a szövege. Pedig amúgy kb. harmadszorra derült ki számomra, hogy milyen jó ez. (Na de ez már tényleg az utolsó hiphop volt.)
-
Danny Brown: Blunt After Blunt
Én elsősorban a producerek felől közelítek a hiphophoz, az mc-k ritkán érdekelnek; annyira még egyikük sem fogott meg önmagában, mint ez a Danny Brown. (Bár egyébként a legtöbb alapja is elég jó vagy éppen nagyon.) Ez a szám volt az, amit hallgatva egyáltalán eszembe jutott (mert amúgy idén baromi kevés koncerten voltam), milyen király lenne egy füstös klubban hallgatni ezt és együtt
énekelniköpködni a refrént.
-
Das Racist: Michael Jackson
Idegtépés és zsenialitás legjobb találkozása. Kedvenc pillanat, amikor a felpörgetett bollywoodi mintát kis darabokra szaggatják, egészen olyan, mintha nyolcbites csipogás lenne (először 1:12-től). Meg én egyébként is szeretem a Das Racistet még akkor is, ha a háromnegyedét nem értem.
-
Lil Wayne: 6 Foot 7 Foot
Az A Milliről előbb olvastam, hogy milyen jelentős mérföldkő, és csak aztán esett le, ami azért nem az igazi. Ez sem igazán izgatott, amikor először hallottam (elterelte a figyelmemet a videó, hehe), csak amikor egy mixtape-en megszólalt az alap, akkor gondoltam, hogy ez de kurva jó, aztán amikor a Buraka bedobta, az reveláció volt. Tkp. pont ugyanaz, mint az A Milli, csak éppen ez a Harry Belafonte-sample jobb.
-
Blu: Never Be The Same (Feat. Sa-Ra & Noladarling)
Kell az év végi magánlistámra Sa-Ra, ez szabály. Szerencsére a 6. másodpercben eldől, hogy ez nemcsak a szabály miatt kell, hogy ide kerüljön.
-
J*DaVeY: Quicksand Ft. Def Sound
Ebben benne van két rohadt nagy sláger és három kultikus (!) futuropop-R&B-hiphop sláger, ráadásul úgy, hogy nem is nagyon látszik dolgozni a zenekar azon, hogy ezeket “összeillessze”, aztán mégis illenek, mint azt Sidó Zoli kolléga is kielemezte. Kedvenc pillanat talán, amikor 0:40-nél egymásra torlaszolnak két részt. (A nagylemezt egyébként pénzért töltöttem le, hovajutavilág, még ha 3 dollár is volt csak. Az is jó, de ez a korábbi ingyen-ep-iről származó szám még annál is sokkal jobb.)
-
Drake: Take Care feat. Rihanna
Ez meg a kedvenc mainstream számom az évből. Érdemes összehasonlítani az eredetivel (az eredeti remixszel). Hogy egyrészt milyen jó, hogy kivágták azt a részt, amikor Jamie XX a legbombasztikusabb akart lenni, de tök fölösleges majomkodásba ment bele. Másrészt meg, hogy nahát, de érdekes, hogy a fő instrumentális motívum milyen jól regisztert vált egy másik műfajban: ott elég szépelgő volt, ebben a mainstream melanko-house slágerben meg tök jó. Harmadrészt pedig hogy mennyivel jobban illik mindehhez a reszelős legenda helyett két profi énekes, akiknek az előadását nyilvánvalóan több pénzből csiszolták ilyenre, mint amiből a fél magyar popipar dolgozik egy évig, no de tök hihető alakítás lett belőlük.
