unheimlich

• Ask me anything
• Archive
• Random

• Van tartós fogyatékossága? Igen, magyar vagyok. (2011 in tldr)

  (Ez tényleg tldr lesz, ki akarom magamból ezt írni, ha másért nem, mert kíváncsi vagyok, hogy néz ki leírva. Annyit tudok ígérni, hogy lesz benne Orbán, Gyurcsány, cuki gyerekek és legalább egy tekintélyérv. Az egyetlen vicc a cím, azt apám sütötte el, amikor volt a népszámlálás.)

  A történet még a kommunizmus sötét napjaiban indul, szó szerint: 2007-2008 fordulóján két hónapot voltam Finnországban (ezért sötét! lám, mégis lett egy poén), ez volt az egyetlen alkalom, hogy hosszabb ideig (bármeddig) külföldön éltem. A feleségem volt ott doktori ösztöndíjjal a Jyväskylä-i Egyetem (e: jüveszküle) Pedagógiai Kutatóintézetében. Az nyilván közhelydeigaz, hogy kintről nézve sok minden látszik az itthonból, ami innen nem. Az egyik az volt, hogy ott kint mennyivel egyszerűbb és értelmesebb az élet. Ha megkérdezed, hogy tudna-e segíteni, de nem tud, akkor azt mondja, hogy sajnos nem tud, ezért azért. Esetleg javasol valami más megoldást (borzasztó kedves volt mindenki). Ezzel szemben itthon jön az ötölés-hatolás, megpróbálom, majd meglátjuk, mittudomén; minden tízszer bonyolultabb lesz minden résztvevő félnek, mintha meg lett volna mondva, hogy nem. Rá lehetett döbbeni, hogy milyen istentelenül sok időt elvesznek az ilyen értelmetlen hülyeségek az életünkből, amiket udvariasságnak hívunk, a kedvességgel keverünk össze.

  Illetve ennél több is látszott (ez valahogy főként csak a távolság miatt): hogy a magyarok rengeteg időt eltöltenek azzal, hogy megkeresítsék egymás számára az életet. De nem ám abban a formában, hogy kibaszok veled, hogy nekem jó legyen - erre mondaná az ember, hogy ez van, ilyen a dolgok rendje, te is megtennéd stb. Hanem kibaszok veled, de nekem se jó, tulajdonképpen egy merő szenvedés az egész. Mindenki gondoljon csak arra a nénire a házból, akinek ez az élete fő feladata; vagy valami jó kis munkahelyi sztorira.

  A másik pedig az, hogy a Pedagógiai Kutatóintézetben dolgozó embereken látszott, hogy úgy gondolják (vagy ezen nem is kell gondolkodni), hogy van értelme annak, amit csinálnak. Hogy persze, sok szar van a világban (akkor volt pl. egy iskolai ámokfutó Finnországban), de lehet jobb, és a mi munkánk oké, kicsi, de mégis létező mértékben ehhez járul hozzá. Ezzel szemben itthon minden az ellen dolgozik, hogy akiket egyáltalán érdekel ez, hogy jobb legyen stb., azok ezt komolyan gondolhassák. Tényleg, nézem a feleségemet és a kollégáit - pedagógus kutatók az egyetemen -, rengeteget dolgoznak, de közben nem érti az ember, hogy honnan van erre energiájuk, amikor látszik, ők is tudják, hogy az egész megy bele a légüres térbe. Jaj, valahogy pont nem lesz rá pénz, jaj, valahogy csak a fele kerül bele abba, ami megvalósul, pedig csak az egésznek együtt van értelme stb. stb. stb. (És most tényleg nem a pénzről van szó.) Ugyanez egy csomó területen látható, vagyis inkább azt nehéz kitalálni, hogy hol nem igaz.

  Ezekből pedig sajnos az jön ki, hogy itt nem lehet, ahogy mostanában mondják, jó életet élni, vagy kicsit durvábban: boldognak lenni. Merthogy ehhez, tudjuk Arisztotelésztől, hozzátartozik az is, hogy a közösségben ill. közösségért tevékenykedsz (erényesen mármint). Vagy hogy a gondolatot a 20. század második felében zászlajára tűző Alasdair McIntyre-t parafrazáljam: a jó közösségben az, hogy benne tevékenykedsz (erényesen mármint), az azt is jelenti automatikusan, hogy érte. És hát pont ez nincs itt meg, nem lehet meg. Lehetsz “boldog családapa”, de ez nem a boldogság (az igazi). (Leszarom, hogy ez mennyire “hippi” gondolat; csak emlékeztetnék arra, hogy a konzervativizmus is pont ebből indul ki, vö. pl. McIntyre hazai hatástörténetét.)

  Az már el van baszva, hogy én magyar vagyok, de a gyerekek. Az még nincs eldöntve, hogy szegények magyarok lesznek, még nem azok, még el lehet ezt kerülni. És az van, az a legrosszabb, hogy úgy érzem, hogy ezekkel a szó mindenféle értelmében jóravaló kölkökkel kibaszok, ha magyarrá teszem őket; hogy ezzel jelentősen lecsökkentem az esélyeiket a jó életre. (Tartós fogyatékosság, lám, tényleg erről van szó.) Régen úgy gondoltam, hogy nagyon durva lenne, ha a gyerekeim nem lennének magyarok, mert pl. nem értenék meg igazán a szüleiket, talán mi sem őket; de most látom, hogy ez önző gondolkodás. Neki nem ez a dolga, hanem hogy lehessen jó (lehessen jó neki és lehessen ő jó), hát persze.

  Eddig még nem volt Gyurcsányorbán, most jön. Volt a tüntetés körül ez, hogy “és a Gyurcsány alatt miért nem tüntettél”. Ami érvként érvénytelen (miért befolyásolná az, hogy tüntettem-e a Gyurcsány alatt, az amellett felhozott érveim helyességét, hogy most lehet, ajánlott, kötelező, szükséges tüntetni), viszont azért érdekes volt elgondolkodni rajta. Kb. arra jutottam, hogy Gyurcsány alatt ezt a hülye fásult fáradtságot éreztem, hogy itt rohad szét ez az egész, de tényleg, akárhova nézel, a rohadást látod; ezek meg a lopással vannak elfoglalva és azzal, hogy a nagy rohadásba egy-két helyen idiótán belebaszkuráljanak, miközben okosságnak hitt hülyeségeket papolnak. De valahogy az volt, hogy ezek akkor el lesznek majd zavarva a picsába, és nem mintha tudnánk, hogy utána mi jön, vagy racionálisan lehetne jobbat várni itt bárkitől - de egyszerűen ezt tényleg nem lehet így tovább, és tényleg nem lehet sokkal rosszabbul. (Mármint itt, kb. Európában, mert amúgy sok helyen sokkal rosszabb, tudjuk persze.) Valahogy majd lesz, mittudomén, megszán minket az EU, akármi; de a fatalista váráson kívül annyit tehetek, hogy mondjuk írok sok lángszavú blogposztot meg néhány gondolatébresztő cikket, ez van, én ehhez értek. És amikor majd egy kicsit jobb lesz, akkor azok, akik most látszólag értelmetlenül dolgoznak, azok learatják munkájuk gyümölcsét, előbújhatnak az íróasztalfiókokból a jobbító javallatok, rohamosabban virágozhat ezáltal a haza stb.

  És 2010, de még annál is sokkal inkább 2011 nemcsak arról szólt, hogy amiről azt hitted, hogy már nincs lejjebb, az nagyon is van, hanem még ennél is inkább arról, hogy ezek a nagyon buta és nagyon gonosz emberek azon ügyködnek meglepően eredményesen (a butaságukhoz mérten meglepően), hogy a következő jó néhány generáció számára is tutira elbasszanak mindent, hogy a fásultságban pislákoló apró, “csak nem lehet rosszabb” típusú reményt is végképp elvegyék. Hogy kibasszanak az én két szép gyerekemmel, igen, személy szerint velük, és igen, személy szerint másokkal meg még sokkal jobban.

  Mindebből nem következik semmi gyakorlati, és még azt sem tudom, hogy ha mondjuk adódna egy lehetőség az elmenésre, akkor mi lenne. Csak az a nagyon szar érzés következik belőle, hogy semmi nem köt ide, éppen csak majdnem minden, sajnos. (De hová való ebben a mondatban sajnos?)

  permalink 28 notes